Anatole France „Vörös liliom" című regényében őt rajzolja meg Choulette, a félbolond lángelme, a vallásos áhítat és a züllöttség mélyeiben tévelygő, tisztaságért rajongó felettébb piszkos költő figurájában. Mert Verlaine ez is volt, az is volt.

A versformák és a nyelvi gazdagság bravúros művésze volt. Ezzel a gazdagsággal a leglaposabb közhelyeket is dicsfénnyel tudta bevonni. Himnusztól, zsoltártól a pornográfiáig terjed témavilága. De azt is mondogatták, hogy nagy verselő művész, de nem igazán nagy költő. Persze az ilyen állítások mindig vitathatók, de az igaz, hogy bármiről ír, akár játékosan, akár tragikusan, bűnbánóan, mindenekelőtt a verselés csengés-bongása ragad meg bennünket. Füllel kell olvasni, csak azután vesszük tudomásul, miről is szól a vers.

Az hamar kiderül, hogy áhítatosság és a folyton lángoló érzéki szerelem minden nő iránt egyszerre és egymásba áradva jellemző testi-lelki életére. Az égi és a földi szerelem élményét egyszerre éli. Házassága is a szép szerelem jegyében indul. Az égi és földi szerelem után — illetve közben — megismeri a pokoli szerelmet is, az ösztönök eltévelyedését is. Ezzel párhuzamosan az abszint mámorát is, ami majd tönkreteszi az egészségét. Tisztán, hígítás nélkül itta az abszintot. Ez a jellegzetesen francia pálinka, amelyet Verlaine és barátai „zöld sátán"-nak neveztek, bőséges hígítással, sokszoros vízzel vegyítve, ha mértékletesen fogyasztják, kellemes ital. De tisztán és nyakló nélkül — tönkreteszi a szervezetet, életveszélyes. Közben — jó keresztény lévén — szakadatlanul bűnbánatot érez, és öngyötrő költeményekben „a mélységekből kiált fel" az egekhez. Hangja azonban sohasem az értelemhez szól. A zene és a színek káprázata olyanfajta gyönyöruséget, olykor egyenesen mámort ígér, aminek semmi köze a gondolati tartalmakhoz. Ennél líraibb lírát alig lehet elképzelni. Véleményekben azonban senki se tarthat vele, mivel nincs is valódi véleménye. A szerelmi gyönyör minden árnyalata, a bűn változatossága, az alkohol adta mámor, mindezekért a bűnbánat, az önostorozó bűnhődés, az áhítatba menekülés az ő világa kezdettől mindvégig.

És azután következik a pokoli szerelem. A parnasszisták körében ismeri meg a lángeszű kamaszt, Arthur Rimbaud-t. A nőket hajszoló Verlaine egyszeriben szerelmes lesz belé és szerelemre kívánja. A fiú vonzódik is a nagy műveltségű, máris nagy költőnek ítélt idősebb baráthoz, retteg is tőle piszkos-rendetlen külseje és természetellenes vágya miatt. Verlaine azonban tanítja, az irodalmi érvényesülésben hatékonyan segíti, pénzét is rákölti. Utazni is viszi, külföldi útjaira is. Fontos mozzanatok ezek mindkettejük életében. De szüntelen veszekedések közt távolodnak-közelednek. Amikor a felserdülő ifjú férfit csak a nők érdeklik, és menekülni akar a már megrontónak elismert költőtárstól, akkor Verlaine indulatában pisztolyt ránt és kétszer rálő Rimbaud-ra. Verlaine-t emberölési kísérletért kétévi börtönre ítélik.

 A börtönben töltött két évet jól viseli. Kellemes, baráti hangot talált a börtönőrökkel is, a rabtársakkal is. Verseit felolvassa nekik. Tanítja is őket az irodalom tudnivalóira. Sokat ír. Főleg a bűnbánatról, de a tavaszi napfény szépségéről, az idő gyors futásáról is. Az alkohol és a kicsapongó életmód persze aláássa Verlaine egészségét. Még kevesebbet törődik magával, külsejével, mint korábban. De rongyos koldusokra emlékeztető külseje, kócos szakálla, templomsarkokban térdelve imádkozó áhítatoskodása, máskor tántorgó lépkedése egyre inkább hitelesíti a „szent bohém" jelzőt. És 52 éves koráig mégis elhúzza az életet. Halála szinte nemzeti gyász.

A kocsmák zsivaja

A kocsmák zsivaja, a csataklepte járdák

Az estben levelük hullató, korcs platánfák,

A sár- és ócskavasvihar, a lovasút,

Amely négy meglazult kerekén nyögve fut,

S közben lassan forog zöld-piros szeme párja,

A körbe ballagó munkások, kik pipázva

Mennek s füstölnek a zsaruk orra előtt,

Az izzadó falak, csepegő háztetők,

Síkos úttest, repedt aszfalt, mocskos csatornák,

Íme ez az utam- és célom a mennyország

Cythere

Lugas pavillon, védve minket,

Lágyan takarja kéjeinket,

S legyezi nyájas rózsaág

S a rózsaillat halkan éled

Hála a könnyű nyári szélnek

Mely illatokkal jóbarát

Hinnem kell lángoló szavát

Mert teste forr s a kéjre bátor,

S lázat kapok az ajakától

S szerelmünk oly forróra hág,

Hogy kis nyalánkság, könnyű semmi

Elég nekünk egész nap enni.

Zöldben

Abbénk rajong. – s így, márki, szebb

A parókád, keresztben állva?

-E ciprusi sem édesebb,

Camargo, mint maga válla.

-Szerelmem… - Do, mi, sol, la, si.

-Abbé, öreg róka, hazudj csak!

-Meghalok, vagy azt a pici

csillagot letépem magunknak!

-Kiskutya lenni volna jó!

-S ajakunk most epret szakasszon

szép ajkakról! – Urak, bravó?

-Do, mi sol. –Ah! pá, Hold-kisasszony!